"megtalálni azt a szót, amit ő keresett,
de nem talált,
amire szüksége van,
hogy eljusson végre oda, ahol ő csak ő "
Férfi:
Mit ér ott a szó
Ahol már semmise mondható.
Csak egy érzés marad örökre,
Szeretlek remegve.
De oly üres a világ nélküle,
Hogy elfutok belőle.
Nő:
Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.
Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.
Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - már nem én vagyok.
Hangodban hallgat a válaszom.
Hangomban kiált a válaszod.
Ne is mondd, hogy ezért meg azért!
Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!
Férfi:
Sohasem szerettél
Semmibe vettél
Sohasem tiszteltél
Állandóan elítéltél
Szerelmet nem adtál
Mindig elárultál
Mindig másra vágytál
Örökkön elhagytál
Nő:
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak.
És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét.
Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő,
ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem
korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem.
Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük,
hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej,
tündöklik a tej, a táj.
De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval.
De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó,
ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek!
Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott
és sóvárgást távoli tájak felé.
Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott
a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul
vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt.
Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás.
El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember,
csak ütött.
Csupa kékzöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat
a szavakat, amelyekre neki van szüksége.
Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.
Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével
válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Férfi:
Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik,
vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem,
amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök
üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a főszereplők ezer pengőt
kapnak a mutatványért esténként. Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet,
figyelem nélkül. Akkor talán majd én is odafigyelek.
Nő:
Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak,
mint bőrünk és idegeink.
De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit
valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünket, kérdezem a szemedtől,
a szádtól, soha véget nem érő öleléseinktől.
És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak
a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál?
Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bujkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban,
s a képzelet már robbantja félelmetesen fehér fegyvereit.
Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála, háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon.
Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható.
Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben.
És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény,
és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen,
a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott
mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon.
Férfi:
Hogy szeresselek?
Hogy érezd, szeretlek!
Hogy szeresselek?
Hogy viszontszerethess!
Hogy szeresselek?
Hogy vágyad lobbanjon,
Hogy felém ez soha
Ne lohadjon,
Hogy szeresselek?
Hogy értsd
Mit élek meg
Hogy megéld
Az érzelmeket
S tudj adni
Újra és újra
Hogy ne apadjon
Szerelmünk
Kútja
Hogy szeresselek?
Hogy érzelmeidtől
Ne ijedj meg
Hogy legyen merszed
Szeretni engem
Kimutatva a mindenekben
Hogy szeresselek?
Hogy el ne veszítselek?
Nő:
Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezenkívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, ki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Férfi:
Levetett
egy
angyal.
S
Üres
lettem
Meztelen
lettem
Véres
lettem
Sebzett
lettem
- újra.
Egy iszonyú angyal
fölfoghatott volna.
Nő:
Még egy emelet magány.
Lélegzetedben alszom el.
Még egy emelet magány.
Szájad szélét horzsolja leheletem.
Még egy emelet magány.
Kiülsz fölém az égre.
Még egy emelet magány.
Tenyeredbe zuhanok.
Alvadt hajam
arcodon végigcsorog.
Még egy emelet magány.
Ma reggel megöltem magam,
élve földre szálltam e tájon...
Még egy emelet magány.
... ahol nincs te és én,
csak mi vagyunk
nincs múlt és jövő, csak jelenlét.
Még egy emelet magány.
Tenyeredben születnek újra a dombok,
összefutnak az utak ráncaiban,
ahol jártam, s ahova igyekszem.
Még egy emelet magány.
Feljön a felhő,
szemed alatt
fekszem a fűben.
Még egy emelet magány.
A nap útja homloktól homlokig ...
Még egy emelet magány.
... felkel és lenyugszik,
míg meglátjuk egymást.
Még egy emelet magány.
Hajnal van, és én nap vagyok.
Egy mondat,
amit ketten írunk,
és nem tudnád se te nélkülem,
se én nélküled.
Ez a fa most szól a levelével.
Ha nem tudok válaszolni, elcsügged
és visszahátrál a fák közé.
Nincs magány,
csak félünk
a találkozástól.
Még egy emelet magány.
Most írom homlokomra a ráncot,
amiről fölismerhetsz,
ha eltévedek.
Még egy emelet magány.
Homlokomról az út a semmibe csorog —
ha nem találsz rám
elfeledlek.
Még egy emelet magány.
Ha sokáig nem jössz,
arcod átrendezem,
kiretusállak.
Még egy emelet magány.
Az épülő házak odvai
kivándorolnak a kizöldült ég alá.
A visszhang visszahull
a védtelen torokba.
Kiürül az ég.
Valaki mindig válaszol.
Kihez ütődik ez a mondat?
Kérdezlek, és más felel.
Elgyűrűzik a szerelem,
minden gyermek mindenkié,
minden mondat végtelen.
Jár az idő körbe-körbe,
egyre lejjebb, egyre feljebb,
valaki mindig válaszol.
Egymás szemébe költözünk.
Olyan közelről nézlek,
hogy nem is látlak már.
Kiürül az ég.
Nem az enyém ez a szerelem,
és nem a tiéd.
Valaki mindig válaszol.
Ma reggel nőni kezd a vekker,
és nem hagyja abba
már soha.
Nem tudunk már csak úgy szeretni,
ahogy a puszta létért vergődő bogár.
Sárba merülő táj az arcunk,
elmosolyodni se tudunk,
csak mikor egymástól messze visz a vonat.
Távol vagy,
és én egy másik hiányban élek.
Valaki mindig válaszol.
Hívj fel, írj levelet,
küldj egy hajszálat legalább,
hogy el ne tévedjek egyedül.
Mert azt hittem három éven át,
hogy a jobb karom vagy,
és én a bal karod.
Férfi:
valami szürke köd közeleg,
benne egy varjú károg.
nem látok jól - jöjj közelebb;
vezess, magyarázd, merre járok.
én láttam a csillagokat,
tudtam merre menjek.
hályog ez? mondd, hogy nem igaz,
hazudd, csak kósza felleg.
fehér bottal tapogatok
a körúti csúcsforgalomban.
kezemben gyertya lobog,
kiálts rám valahonnan!
Nő:
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van...
kölcsönveszlek
te leszel
mindaz
ami vagyok
s én mindaz leszek
amivé válhatunk
összekeverem
magunkat
a csönddel
hogy szólni tudjunk
egymáshoz
(S.A. 2012.)
Szövegek: Hervay Gizella, Kocsis László Levente, Márai Sándor, Váci Mihály
