Simon Alena: Mert egyetlen parancs van
Már abban az életszakaszban vagyok, amikor egyre több mindent fordítva is megtapasztalhatok. A sors ilyen engedékeny és kegyes hozzám. Anya vagyok, gyermekeim vannak, egy fiam meg egy lányom - ez nemsokkal több, mint félévtizedes történet, és mégis, igen, a folyamatok másik iránya napról napra megérint. Hiszen nem csupán kis embereket látok magam körül gondtalanul játszadozni, mindinkább önbizalmuk teljes erejében, lendületével földre szállt két embert. Kacagásuk, nevetésük szinte ott is visszhangzik még, ahonnét már továbbszökkentek, mintha a tegnapokban és a holnapokban egyszerre hagynák nyomukat, mint jeleket: vágyaikat, saját álmaikat. Most még minden olyan őszinte bennük, velük és köztünk is. Szülőként mindezeket óvni, megőrizni a legfontosabb feladat, más talán nem is lényeges. De hogyan? - teszem fel magam előtt időnként a kérdést egy-egy tanácstalanabb pillanatban, mikor hármunk között dúl a harc és viaskodnak önzéseink. Ilyenkor figyelem magunkat. Azt hiszem, nevelni szeretettel, figyelemmel és biztatással érdemes és lehet a legszebben. Így megmaradhat bennük az a fajta velük született egészséges magabiztosság, ami később feltétlenül szükséges itt, a földi létben. Ha azokra az időkre gondolok, amikor gyerekként, tudattalanul még én vártam mindezeket a felnőttektől - szüleimtől, tanáraimtól, főként a mában értem meg, tulajdonképpen mi is hiányzott nekem oly' annyiszor és azok hogyan. Legszívesebben mindenkinek elmondanám, ne siessen, tartson gyermekével, tanítványával apró, biztos lépésekben. Mert "egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél". Elgáncsolni bárkit is, csupán emberi természete miatt, nos, ez aljas, hitvány tett.
Kép: William-Adolphe Bouguereau, The shell (1871)
Futó kalandnak ígérkezett vagy még annak sem, annyira esetleges volt, ismertük s tiszteltük egymást régről, és nem tartottunk igényt félreérthető szolgálatokra, aztán egyszer összefutottunk, éppen nem volt senkid, és éppen nekem sem volt senkim, nem mondtuk ki, de egyre gondoltunk, annyi évi ismeretség után tegyünk egymásnak szívességet, és legyünk egymásnak valakije, és lettünk, tudtad jól, én kiszolgáltatottabb voltam, mint te, én kezdeményeztem, és szerettem volna időben kiterjeszteni, mert váratlanul elindított bennem valamit, amitől reméltem valamit, de te nem hagytad, mert neked nem nyújtott még annyit sem, amennyit ígért, és kértem ugyan telefonon egy találkát, melyet megtagadtál tőlem, és írtam egy hosszú levelet, melyre nem válaszoltál, de alapjában véve nem siránkoztam, hanem méltósággal elmentem tőled, mégsem örültél akkor ennek, és talán el is szomorít most, évekkel később, mikor, mint az újságban olvasod, elmentem az életből is, önként, mert én nem bírtam tovább, te meg már megtanultál veszíteni.
A mű eredetiben itt olvasható:
Oravecz Imre: 1972. szeptember / Futó kalandnak http://pim.hu/object.f6430ba9-a90f-462f-9a36-0a0dac7490dc.ivy
 |
| Simon Alena: Anteroom |
 |
Szavak helyett verset mondok neked,
hogy jobban megérts.
Nézem:
ez a perc is messzebbre vitt,
mert nem tudtam semmit tenni
Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.
Magdus félhold-szeme,
csapkodó varkocsa ide-oda szállong a nagy hegyek között. Kacagása felszáll - hajnali madárka. Két hegyes kis válla páros szomorúság, két sovány kis karja páros keserűség. Nőj meg, Magdus, nőj meg! Kékfekete hajad csak úgy tekeredjék, mint a patak vize. Lábad sudár legyen, vállad erős legyen, te magad maradj meg, kis hajnali madár: csendes mosolygású, ékes nevetésű. Szállj fel, madár, szállj fel a nagy hegyek közé, kapj fel jó magosra, mint a kacagásod, mint hajnali kedved, hogy a havasoknál távolabbra elláss, hogy a fényességben magad örvendezzed. Édesanyád búja, a nagy bánat súlya, mint a füst az égen, szerteszét oszoljon, vígságra változzon, úgy örülj, úgy repkedj, mint hajnali madár, ki szárnyát fürösztni havas patakra jár, szárnyát száringatni a magos égbe száll, szárnyát csattogtatni a válladra leszáll.
Rosszul vagyok már attól,
hogy csak elnézően elfogadnak
és elnézően hazatessékelnek.
Díszletek merednek körülöttem,
baletteznek a dolgok kis selyemcipőben, a szavakon lila tüllruha leng, maszkok vigyorognak - csak én látom mögöttük a félszeg fintorokat. Az emberek úgy néznek rám, mint játékmackók kancsi üvegszeme.
Különcnek tartanak ballonkabátos
kismamák a parkban, a zöld padokon csokorban ülve. Színes virágok: sóhajból, szóból, receptekből tarka szirmaik. Növény-mamák - két kanál cukorra, passzírozásra bólogatva kötögetnek, horgolnak, kötögetnek, nézegetik furcsállón, hogy én mindig csak olvasok. Bürökillatú alázatuk megaláz, arany csíkokban kezükre hull a napfény, mint olcsó pamutot pletykálva elkötögetik, s vele együtt kis életüket is.
Egy púpos lelkű gyerek sír,
krepp-papír ruhában, a színpadon. Anyját siratja, édeskés szöveg szerint, s anyja, az élő, mint távoli rokon, meglátogatja, cukorkát hoz s elutazik. A gyerek sír, eláztatja a rózsaszín ruhát és felragasztott angyalszányait. Sír makacsul, túlsírja szerepét, hangjában vádol a megnyomorított emberiség.
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek, csak tollpihék az üres ólban, csak csillagok az ég helyett. A temetetlen árvaságban, mint téli szeméttelepen, a hulladék közt kapirgálva szemelgetem az életem.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Idézett vers(rész)ek:
Hervay Gizella és Pilinszky János műveiből,
Simon Alena
|
