Csupán a kíváncsiság hajtott,
felhívtam egy ingatlanost.
Előbb kérdezősködtem,
majd ő faggatott:
hogy honnan jöttem,
s meddig mehetünk el?
Milyen pimasz! - háborogtam,
hát kérem szépen így állunk...
Mit tudom én! - válaszoltam,
itt én teljes nyugalomban
s egy albérletben
megvárhatom a legcifrábbat!
Egyébként meg
jobban tetszett volna a kérdés,
ha így szól, ilyesfélét:
mégis hát, mekkora a fazeka,
azaz, vágyik-e társaságra,
vagy csak a magányra?
Fantáziátlan buta népség!
Kertet, házat hogy vehetnék?!
Mindenekelőtt bele kell szeretnem,
s megszámlálnom,
van-e hozzá pénzem, keretem!
A fiam?
Ne is kérdezd!
Ő egy Misi. A Mókus,
akinek fekete a pontja,
egyenesen a tájékoztatóba!
Micsoda szégyen...,
sokszor szomorkodom,
de gyűrjük egymást,
s minden reggel tovább.
A lányom nem rest.
Rajzol, számol, olvas és fest.
Lehetek is büszke rá,
nagyon igyekvő kis Bogár.
Megfestette az Országházat,
ráadásul ez egy pályázat.
Mindegy mi lesz az alkotás sorsa,
örülünk a tanító nénivel már ma...
Mit írhatnék,
vagyok, élek,
őrizem a messzeséget,
álmokat és a meséket...
Minden vágyam,
egyszer lesz egy kicsi házam,
oda mindenkit behívok,
egyen-igyon
és közben jó sokat meséljen,
mert a mese mit szépítsem,
sok erőt ad az ég alatt...,
ennyi maradt,
hát maradhat!
(2014. október 9.)
(2014. október 9.)
