Mert szerette volna tudni, hogy vagyok

Csupán a kíváncsiság hajtott, 

felhívtam egy ingatlanost.

Előbb kérdezősködtem, 

majd ő faggatott:

hogy honnan jöttem,

s meddig mehetünk el?

Milyen pimasz! - háborogtam,

hát kérem szépen így állunk...

Mit tudom én! - válaszoltam,

itt én teljes nyugalomban

s egy albérletben 

megvárhatom a legcifrábbat!

Egyébként meg

jobban tetszett volna a kérdés,

ha így szól, ilyesfélét:

mégis hát, mekkora a fazeka,

azaz, vágyik-e társaságra,

vagy csak a magányra?

Fantáziátlan buta népség!

Kertet, házat hogy vehetnék?!

Mindenekelőtt bele kell szeretnem,

s megszámlálnom,

van-e hozzá pénzem, keretem!

A fiam?

Ne is kérdezd!

Ő egy Misi. A Mókus,

akinek fekete a pontja,

egyenesen a tájékoztatóba!

Micsoda szégyen...,

sokszor szomorkodom,

de gyűrjük egymást,

s minden reggel tovább.

A lányom nem rest.

Rajzol, számol, olvas és fest.

Lehetek is büszke rá,

nagyon igyekvő kis Bogár.

Megfestette az Országházat,

ráadásul ez egy pályázat.

Mindegy mi lesz az alkotás sorsa,

örülünk a tanító nénivel már ma...

Mit írhatnék,

vagyok, élek,

őrizem a messzeséget,

álmokat és a meséket...

Minden vágyam,

egyszer lesz egy kicsi házam,

oda mindenkit behívok,

egyen-igyon

és közben jó sokat meséljen,

mert a mese mit szépítsem,

sok erőt ad az ég alatt...,

ennyi maradt, 

hát maradhat!

(2014. október 9.)