Simon Alena:
Eső előtt, eső után...
- egy találkozás emlékére
Reggel szobámba ahogy benevetett a Nap, ragyogásában megsejtettem valamit..., s úgy tűnt, ez egy különleges nap lesz számomra, az egyetlen nap talán, életem napja!
- De rég is volt ez a reggel...
(Gyerekszívvel mindig hajnalban ébredtem s korán felkeltem, hogy legyen időm aznap mindenre! A világot körbe szaladni, mindenkivel jót beszélgetni, játszani sokat, nevetni, kacagni, és nemcsak pajtásokkal, de rengeteg dolgom akadt felnőtt ismerőseimnél is.
Nekem tudnom kellett, hogy milyen az íze annak a cukorkának, amit cukorbeteg Hoffman néni eszeget. Rá kellett azonban döbbennem, nem irigyelhetem érte mégsem.
Engem az is érdekelt, Csorba néni vajon miért szeret olyan jó étvággyal eszegetni kis lábaskájából. Betértem hát hozzá is néha, leültem mellé, és néztem őt, ahogy a kés hegyével rakosgatja a falatokat.
Aztán eszembe jutott Juli néni édesanyja is, akit idős korára kiraktak az asztalos műhely melletti kis helyiségbe. Mindig sajnáltam őt ezért, olyan méltatlannak éreztem az egész szituációt az idős asszonyhoz. A kis szobán még csak ablak se volt méretes, és ezért rosszul szellőzött nagyon. Kihívtam a kertbe, hogy ott üljünk le! Kedves volt. Megkínált mindig, ha meglátogattam, hol lejárt kekszekkel, hol avasodott csokoládéval. Én nem bántam. Megvolt az egésznek a bája. Mindig örült nekem. Már alig látott és mosolyogni is elfelejtett, mintha az idő lekoptatta volna az arcáról. Kint az udvaron ücsörögtünk. Magáztam.
Bözsi néni nagyon szeretett engem. Volt egy részegeskedő fia. Tanyán éltek és nagyon ócskán, szegényesen. Mikor megérett nála a cseresznye, elhívott. Én felmásztam a fájára, tele ettem magam a Nap melengette-langyos szemekkel, a szoknyámat is teleszedtem cseresznyével és boldogan, hálálkodva köszöntem el.
Volt egy Erzsi néni is, akinek folyton segítettem. Például palántáltunk. Vagy almákat rendezgetett, egyesével átdörgölte mindegyiket, így kerültek a ládába, szép fényesen. A másnapi piacra készült velük. Én is szerettem fényesíteni a gyümölcsöket vele. Aztán este felé felsétáltunk a dombtetőre. Ott állt a hatalmas diófája. Ennek a fának az árnyékából szemléltük Kiskunhalast, onnan be lehetett látni az egész várost. Meggyőződéssel hittem abban kislányként, hogy erről a dombtetőről csak mi ketten tudunk Halason.
Nagymamám imádta a virágokat. Sokszor szedtem neki vadvirágokat az Öregszőlők határában. Esténként pedig gyakorta döntöttem úgy, nála töltöm az éjszakát is. Ilyenkor sokáig mesélt nekem. Szerettem hallgatni a történeteit, újra és újra úgy tudta előadni azokat, olyan átéléssel, hogy szinte megelevenedett előttem mindaz, ami vele esett meg anno.
Volt egy szó szerint, de nagyon kedves, aranyos "cukros bácsi" ismerősöm is. Nem nagyon rémlik a neve, én csak "húsvéti bácsinak" hívtam, mert mindig a fején hordta legényes kalapját. Mikor tudta, hogy jönnek a gyerekek az iskolából, ki állt a kapuba és cukorkával várt mindenkit. Program volt ő nekünk, diákoknak hazafelé menet. Én nála is szerettem lenni, magamba szívtam a világát, pedig így utólag, giccses volt nagyon. Talán a szemei tetszhettek? Folyton elképzeltem, milyen lehetett ifjú korában... Nem emlékszem már a meséire, de arra a szempárra nagyon!
etc. Gyakorlatilag így mulattam az időt gyermekkoromban. Imádtam vendégeskedni. Esküszöm, a kis barátaimra nem emlékszem annyira, mint ezekre a felnőttekre. Mintha életképeket fűztem volna fel, mint egy-egy jelenetet az én kis vidéki, ám de színházi jellegű szórakozásomnak. Jól éreztem magam bennük.)
Aztán telt-múlt az idő... Magam is megtanultam napórát olvasni. A hajnali érzések, a reggeli gondolatok már mind-mind messze szálltak..., s délutánra hirtelen beborult, mint nyáron a váratlan záporesők előtt szokott.
Ekkor már Pesten jártam, igen, épp a körúton sétáltam...
A viharban valahogy erősen feltámadt a szél, és arcomba csapta az esőt.Ernyőmmel nem is bírtam, végül feladtam a küzdelmet, és mert összetört, az első gyűjtőbe bele vágtam az utcán. Így mentem tovább... A körúton ballagva Szabó Lőrinc dalát vallottam újra magaménak: "Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja honnan jöttem, szél hozott, szél visz el, minek kérdjem, mért visz el?" Semmi máson, csakis azon tudtam mérgelődni, ha így haladok tovább, csúnyán elázhatom! Micsoda pech!
- De jó is volna odahaza a szobából nézni, lesni, ahogy kinn esik az eső!
Már-már arra gondoltam, ha útközben akadna egy teaház, szívesen betérnékoda, amikor is teljesen váratlanul egy hatalmas ajtóra lettem figyelmes.Bizonyos, hogy régi ajtó volt, látszódott rajta, valamikor igazi mestermunkának készülhetett... Mélypiros festéke kissé pergett már róla, de szép volt különben. Remekül illett az épülethez.
S mert meguntam a vihar viszontagságait, beléptem az ajtón, de nagyon furcsálltam, hogy nyitva találtam..., mintha nyitva felejtették volna...
Bent sötét volt és mély csend honolt. Az ablakok spalettái mind be voltak hajtva. Kis idő elteltével, ahogy szemem hozzá szokott a sötéthez, azon kaptam magam, hogy egy színházba tévedtem. Egészen véletlen történhetett!Leültem hát az utolsó sorba, és fáradtan, szemem az üres székeken révedezett. Mondhatom, nagyon jól esett ez a váratlan, kis csend ott bent a teremben... És ahogy így gyanútlanul kutattam a félhomályt, egyszerre csak azt vettem észre, hogy egy gyertyaláng pislákol valahol a színpadon.
- Hát mégsem lennék egyedül?! - hitetlenkedtem, de már kérdésemre a válasz érkezett fentről:
- Ha megkeresel, visszakereslek! - szólt egy hang felém.
Az elhagyott, elfelejtett színpadon ott ült valaki a félhomályban.
- Ki vagy Te? - kérdeztem.
- Szomorú, magányos, eltévedt Herceg! - válaszolta a hang, és így folytatta - Súlyos, nehéz, fekete és hideg csönd van ma. Éjszaka van. Keresek valamit, valahol.
Rögvest előre mentem és a színpad közelében leültem újra.
- Én itt vagyok, de Te hol vagy? Mesélj! - kértem a Herceget.
- Ó az emlékek! Mindig csak az emlékek! - felelte megfáradt hangján.
- Mégis hát, mesélj! - kértem tőle már érdeklődve.
- Hát jól van. Tudod - folytatta - egykor finom porcelánból levest kanalazgattam, majd néhanapján ódon csészékből teát ittam... - keserves volt minden szava.
- Megértelek, érzem én is, ami elvész, fáj nagyon... - vigasztaltam, de úgy tűnt, hiábavalóan.
Majd csend lett köztünk, kicsit vártam is benne, s néztem a színpadot, noha alig láttam a Herceget.
- Felkapcsolhatom a reflektorfényeket? - támadt bennem hirtelen az ötlet.
- Ó, itt nincsenek fények már rég! A lámpákat, azokat széthordták mind. Csupán ez az egyetlen gyertya pislog itt mellettem az asztalon, hát nem látod?
- De, persze... - reagáltam csalódottságomban alig hallhatóan.
- Nos, ezért nem látsz.
- És anno ki látott Téged? - próbáltam meséjére bírni az idegen férfit.
- Még soha, senki nem látott engem! - felelte nyugodt eleganciával.
- Felmehetek Hozzád a színpadra? - jött az újabb gondolatom.
És annak ellenére, hogy kérdésemre ugyan válasz nem érkezett tőle, mégis úgy döntöttem, fellépek hozzá.
- Tessék, gyújts magadnak is! - szólt a Herceg és felém nyújtott egy gyertyatartót.
A világosodó félhomályban most már körülnézhettem valamennyire. A színpadi díszletek egy szobabelsőre emlékeztettek. Poros, kopott, ódon bútorok között valóban ott ült egy férfi magában. Az egyik sarokban felborult szék tűnt fel.
- Rajta! Ugyan mit látsz itt fent? - noszogatott. - Látod, az ablakokon szakadozott selymek, a falakon törött tükrök... - mutatott körbe.
Pillantásom hirtelen a földre tévedt. Levetett álarcokat láttam, sokat.Mindeközben éreztem, a Herceg figyelemmel kísér minden mozdulatomban.
- Elmentek mind... - szólalt meg újra, ahogy a maszkokra tekintett ő is. - Itt minden ajtó, ablak zárva. - szűkszavúságába úgy éreztem, belefojtotta bánatát.
- Mondd, mégis mi a neved? - faggattam tovább.
- Nevezz annak, ami épp az eszedbe jut! Ez az én nevem.
- Ritter! - először szólítottam meg így - tudod, én most valamit nagyon nem értek. Hogyan lehet az, hogy reggel keltem, és nem is olyan rég érkeztem Pestre, Te meg azt mondod, éjszaka van már?! Hát egyetlen nap volna csupán az életünk? Nem értem...
De nem válaszolt. Csendben maradt, nem szólt semmit. Hallgattam vele még így egy kis ideig, azután megköszöntem a különös vendéglátást s vele a beszélgetést is.
- Azt hiszem, indulnom kell már! - mondtam neki búcsúzóul kissé zavartan, majd gyors léptekkel a kijárat felé siettem.
A nézőtér legvégében megállított még az ajtó előtt és így szólt hozzám a színpadról:
- Maradhatsz, nem zavarsz! Bántana, ha sokáig elkerülnél...
- Visszajövök! - ígértem meg a Hercegnek és betettem magam mögött az ajtót...
Azt nem tudtam, mikor térek vissza hozzá - talán másnap, egy hét múlva, esetleg évek múltán?! Nem tudtam megmondani. De éreztem, találkozunk még!
(Odakint addigra elállt az eső. Szaladni kezdtem az albérletembe az Oktogonfelé. Útközben elhatároztam, bejelentem este a főbérlőmnek, Irma néninek, hogy elköltözöm tőle a Kosztolányi Dezső térre s még a hónapban...)
Sokáig..., órákig, napokig, az is meglehet, évekig gondoltam vissza erre a különös éjszakára... Különös terem volt az ott, mint egy különös táj. Nagy csapat álarcos vendég táncolt a színpadon. Akkor magam is köztük jártam, ebben egészen biztos voltam. A Hold fénye beleragyogott énekünkbe, ahogy bolondos szívünkkel egy szomorú dalt zengtünk... És kint, kint vadul felsírtak a szökőkutak mind! A városban a nagy, karcsú szökőkutak mind velünk sírtak akkor a parkokban...
Vége
Novellámat P. Verlaine "Holdfény" és L.Q.L "A tükörszoba" c. versei alapján írtam. Köszönettel tartozom a költők felé, akik alkotásom során oly' kedvesek voltak számomra és megihlettek!
2013. január
.jpg)
