Árva ének II. (fragmentumok)

Szavak helyett verset mondok neked,

hogy jobban megérts.

Nézem:

ez a perc is messzebbre vitt,

mert nem tudtam semmit tenni

Boldogtalan a pillanat, mikor

fölfedezi az árva önmagát,

s arra gondol, hogy másnak is

fontos lehet e kéz, e görbeség,

s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

Magdus félhold-szeme,
csapkodó varkocsa
ide-oda szállong
a nagy hegyek között.
Kacagása felszáll -
hajnali madárka.
Két hegyes kis válla
páros szomorúság,
két sovány kis karja 
páros keserűség.
Nőj meg, Magdus, nőj meg!
Kékfekete hajad
csak úgy tekeredjék,
mint a patak vize.
Lábad sudár legyen,
vállad erős legyen,
te magad maradj meg,
kis hajnali madár:
csendes mosolygású,
ékes nevetésű.
Szállj fel, madár, szállj fel
a nagy hegyek közé,
kapj fel jó magosra,
mint a kacagásod,
mint hajnali kedved,
hogy a havasoknál
távolabbra elláss,
hogy a fényességben
magad örvendezzed.
Édesanyád búja,
a nagy bánat súlya,
mint a füst az égen,
szerteszét oszoljon,
vígságra változzon,
úgy örülj, úgy repkedj,
mint hajnali madár,
ki szárnyát fürösztni
havas patakra jár,
szárnyát száringatni
a magos égbe száll,
szárnyát csattogtatni
a válladra leszáll. 

Rosszul vagyok már attól, 

hogy csak elnézően elfogadnak 

és elnézően hazatessékelnek.

Díszletek merednek körülöttem,
baletteznek a dolgok kis selyemcipőben,
a szavakon lila tüllruha leng,
maszkok vigyorognak -
csak én látom mögöttük a félszeg fintorokat.
Az emberek úgy néznek rám,
mint játékmackók kancsi üvegszeme.

Különcnek tartanak ballonkabátos
kismamák a parkban, a zöld padokon
csokorban ülve. Színes virágok:
sóhajból, szóból, receptekből
tarka szirmaik.
Növény-mamák - két kanál cukorra,
passzírozásra bólogatva
kötögetnek, horgolnak, kötögetnek,
nézegetik furcsállón,
hogy én mindig csak olvasok.
Bürökillatú alázatuk megaláz,
arany csíkokban kezükre hull a napfény,
mint olcsó pamutot pletykálva elkötögetik,
s vele együtt kis életüket is.

Egy púpos lelkű gyerek sír,
krepp-papír ruhában, a színpadon.
Anyját siratja, édeskés szöveg szerint,
s anyja, az élő, mint távoli rokon,
meglátogatja, cukorkát hoz s elutazik.
A gyerek sír, eláztatja a rózsaszín ruhát
és felragasztott angyalszányait.
Sír makacsul, túlsírja szerepét,
hangjában vádol a megnyomorított emberiség.

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!

Idézett vers(rész)ek: 

Hervay Gizella és Pilinszky János műveiből,

Simon Alena