Itt élek (egy kis parafrázis)

Simon Alena: Itt élek 

Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. Örök kár, azt gondolom, örök kár... Keresem a szót, amely kifejezhetné sértődöttségem okát, de minden szó erőtlen. Itt ülök, meddő órán egy pamlagon, s magam vagyok. Hagyom. Kint, a körúton hideg, sötét és emberek... Eső áztatta lelkemet bántja ez a nagy világ. Milyen különbül és tulajdonképpen mennyivel bensőségesebben vagyok azonos bűneimmel, fogyatékosságaimmal, mint képességeimmel! Inkább jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, mint az, hogy néha és nagyjából mégiscsak összeszedem magam, mellékesen teljesítem kötelességeim. Igazában a bűn vagyok. Az erény, ami kilátszik belőlem, felülete csak a jéghegynek, ami a mélyben vagyok. Keresem a szót, amire szükségem van, amire vágyom és tudom, hogy nem árt nekem. Ha legalább megtalálhatnám! De hol, vajon merre keressem? A föld rétegein át, vagy a történelem korszakain át haladva? Mégis hogyan juthatok el oda, és miféle megismeréseken keresztül? Vajon hányféle útkereszteződés után fénylik fel végre az az elveszett szó, ami gyermekkorom zsebéből nyomtalanul kigurult? Talán csak figyelni kellene egymásra, másokra, figyelni mozdulatai(n)kat. Talán csak ennyi kell. S egyszer karjával valaki majd olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul felém és szól, aki egész valójával felém fordul, ahogy megválaszol mindent...