Simon Alena: A kertben
- p. f. egy színházi élmény emlékére
Ott állok ámulva,
a fák közt
a debreceni kertben,
ahol egykor ő...
Átjár a fény,
és közel-negyven nyár
emléke,
most ölel át.
Zsibong a sok kép,
a régi ma,
húsz év múlva is,
partján bús lombokkal
a kerettelen víztükör,
mélye megmutat minket:
azt, hogy nem vagyunk itt.
Életed
mondd, hát él(t)ed-e
e sóhajtásnyi itt-létben,
vagy csak sóhajtozol, Lenke?
"- Mit tudom én, élek-e,
van-e létemnek üteme?
S kinek nem volt még
soha senkije,
leszel-e hát valakije?
Valakinek valakije?"
Leszel-e a világhoz,
te világtalan ember
elég bátor,
elég bátor,
s leszel-e önmagadért,
elsodort társadért is,
élő tervekkel,
kockáztatva életedben
egy másik életet?
"De a mi szerelmünk,
lét-játékunk,
legendánk
nem egy idétlen mese!
Én várlak akkor is
a Nagyerdőben,
és merlek szeretni,
mert te vagy az,
aki által, aki miatt s akiért
szerethetem
életemmel magamat,
s mindazt, ami történt,
ami csupán torzó maradt,
s amivel felelni tudok ma arra,
amit egykori iskolámban
kérdeztek tőlem a falak...,
úgysem tehetnek
hozzá semmit a szavak!
- csak
elszenvedtük az egészet,
ami nem mi vagyunk,
amihez semmi közünk,
ami csak a sebünk,
csupán kálváriánk, keresztünk... -
csak arra jók,
hogy a megtett utat kipihenjük,
és megérkezzünk végre oda,
s úgy oda,
hogy érezzük,
van még esélyünk!
- higgyünk
s hitessünk
helyünkről,
társunkról,
révünkről,
ahová egykor
minden erőnkkel
igyekeztünk.
(2014. február 2.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése