Itt a farsang...

Simon Alena: Itt a farsang...

A napokban kislányom farsangi jelmezét készítettem össze az ő határozott elképzelései alapján, sorra listába szedte mind, kívánságait egy papírra lerajzolta, sőt első osztályos lévén, életében először immár írta is gyöngybetűkkel a szükséges kellékek némelyikét. Egyszeriben csak felsóhajtottam, te jó ég, harminc esztendeje még én készültem az első iskolai farsangi mulatságomra, és döbbenten ültem le a visszaemlékezés érzéseitől, hiszen ezekben a napokban készülődtem anno magam is. A sors váratlan fordulata azonban mást hozott. A bál előtti egyik reggelen apám ébresztgetett, újságolta a nagy hírt, hogy anyut hajnalban bevitte a kórházba, fájásai voltak, hamarosan megérkezik a testvérem, akiről persze nem tudtuk még, fiú lesz-e vagy lány. Öltözködés közben apámnak gyanús lettem, kiderült lázam van, és délelőtt a gyermekorvosi rendelőben kötöttünk ki. Levertségem miatt így azonnal törültük a hét programjai közül első farsangolásomat a kis iskolában. Fertőző betegségem, magas hőm miatt nagymamámnál kötöttem ki még aznap. Mindig, ha beteg voltam, nagymamámhoz tettek át szüleim, nehogy tovább fertőzzem őket, s bajuk legyen miattam, amit ilyenkor éreztettek velem soha nem volt számomra természetes. Nagyikám hetvenöt évesen, de még ereje teljében lelkesen igyekezett gyógyítgatni, éjt nappallá téve ápolt, borogatott, etetett, adagolta óráról óra megfelelőlen az éppen előírt orvosságot, ágyba parancsolt és mesét mondott, játszott velem, simogatott, csendben volt, ha esetleg elaludtam... Emlékszem arra a februári napsütéses délelőttre, amikor apám betoppant hozzánk a hírrel: öcsémmel anyu már odahaza vannak. Nekem pedig átnyújtott valamiféle Reich Károly által illusztrált megérkeztem feliratú dísztáviratot, melyen a rajz egy hatalmas virág közepén ábrázolt egy csöpp kisbabát. És mivel én még nagyon őszinte gyermek voltam, csodálkozva kérdeztem rá: "ilyen picike lenne az én testvérem is?" Ugyanakkor éreztem ebben valami megfogalmazhatatlant is, megsértődtem hogy táviratban értesítenek róla saját anyám és apám, mint valami hetedrangú távoli rokont öcsém születéséről, ráadásul a szomszéd utcából?! Én ezt hét éves fejjel nem igazán értettem, hogyan is tudhattam volna szavakba önteni, amivel megbántottak azon a napon pillanatok alatt s végleg. Itt csak az el nem fogadás működhetett a háttérben, talán mindannyiuk számára tudattalanul, minden szándékuk ellenére akarattalanul, kimondatlan nyíltsággal. Egész eddigi életemet kísérte anyám szava: csak lánynak születtem. Második gyermekét tehát féltette még tőlem 1984 március első napjaiban. Öcsémet, az ő fiát, lehetett már vagy két hetes is, mikor végre láthattam, akkor is csupán percekre, mert ha mégis beteg lennék még - gondolta anya, s megfertőzném testvéremet, az szörnyű tragédia lenne számára és számunkra. Festette az ördögöt feleslegesen a falra! Mintha az egész ház megváltozott volna, anyám megfogyva, sápadt arccal üdvözölt odahaza engem, akit nagy nyűgök árán, de végül csak beengedtek a szülői házba, s mentünk öcsémet megnézni. Ott feküdt a nagy franciaágy közepén, majd eltűnt rajta, olyan kicsi volt, mégis azért nagyobb, mint Reich Károly grafikáján az a baba. Harminc év telt el azóta. Minap kislányom iskolatáskáját pakolgatva kezembe került egy kis papíros, rajta a következő kis strófával: "ide-oda libbenek / virágszirmon pihenek / csodálnak a bárányfelhők / megfestenek lepkefestők". Meghatódtam a versikét olvasva, no és azon, mit rejteget rózsaszín táskájában hét éves kislánykám. Ellenállhatatlan kíváncsisággal érdeklődtem tőle, hogy került hozzá, mi a kis papír története. "Az iskolában megtetszett és gondoltam, megtartom magamnak" - válaszolta vidáman. Elvarázsolt a döntése, választása, de már mit sem törődve az én ámulatommal jött is legújabb ötletével: "Anya, most Hamupipőke leszek a farsangon. Lehetek? Mondd, hogy igen!"